In memoriam Pintér Nándor

„ Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra.”
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Az alig néhány hete elhunyt Pintér Nándorra, a tisztelt Pintér tanár úrra, kedves kollégánkra emlékezünk születésének napján – december 11-én.

Nehéz elhinnünk, hogy már nincs és nem is lehet többé közöttünk – hogy nem láthatjuk szemüvege villanását, hogy nem mesél nekünk élete megismételhetetlen eseményeiről, élményeiről – mindig beágyazva azokat a történelmi helyzetekbe, folyamatokba: élete első éveitől az utolsóig. A nehéz és küzdelmes gyermekkoráról, tanulmányairól – a különösen meghatározó szegedi főiskolai évekről, a galgahévízi és a pásztói családjáról: a dolgos szüleiről, a korán elhunyt öccséről és húgáról, az 58 évig hűséges társáról, feleségéről és három lányáról. Büszke volt családjára, arra, hogy a család minden tagja pedagógus, és igaz, hogy Pásztóra ő véletlenül került, de a pedagógus pályára nem.

Ízig-vérig pedagógus volt – igazi hivatásnak tekintette a gyerekek, a fiatalok nevelését, megszerettetni velük a verseket, az irodalmat és megértetni a történelmi összefüggéseket, a folyamatok kontinuitását.

Egy vele készült riportban mondta: „milyen érdekes az élet, én beszélhettem azzal (Mikszáth Albertnével), aki Mikszáthtal beszélt, Mikszáth Jókaival, Jókai Petőfivel” – Petőfi pedig legjobb barátja Arany Jánosnak, aki tanár úr legkedvesebb költője volt.
Egy részlet a Kertben című versből:

„Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.”

Ez a közöny nem jellemezte Őt – nem tudott elmenni közönyösen a szenvedő, a fájdalmat átélő ember mellett – mindig segíteni akart és segített is. Tette ezt szerettei körében és szeretett iskolájában, a Mikszáthban is. Neki köszönhette az iskola a névadóját, a francia nyelvtanítás elindítását, a postaforgalmi tagozat létét, az iskolatörténet, az Ágasváry és a Csohány hagyományok megteremtését és ápolását. Micsoda történelmi folytonosság, hogy fiatalon Csohány szülőházában lakott és pedagógiai munkásságáért megkapta, az egykori igazgatójáról elnevezett Ágasváry Lajos díjat.

Ugyancsak a régmúltban élt emberek és események felé való fordulás eredményes jelei voltak helytörténeti kutatásai és tettei: a Pásztó története című monográfia egyik szerkesztője, ill. egyik írója volt (1970) valamint ő alapította településünk helytörténeti múzeumát (1971) is.
Közel 40 éves aktív munkásságának jelei és nyoma nemcsak a Mikszáth Kálmán Líceumban, de Pásztó városában is követhetők. A Csohány hagyomány ápolását haláláig szívügyének tekintette és alapítványi kuratóriumi tagként sokat tett is az életben tartásáért.
És folytathatnám tovább, emlékezzünk rá, mivel hisszük Fekete Istvánnal együtt, hogy „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.”
És mi, majd gyermekeink és az ő gyermekeik is emlékeznek tanár úrra, kedves kollégánkra – búcsúzunk tőle: tanítványai, pedagógustársai, barátai, ismerősei.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, 
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 
És mégis mondom néktek: 
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

(Reményik Sándor)

Mert „látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.” (Halotti beszéd)

A Mikszáth Kálmán Líceum közössége

Találatok: 465